Letting go of the South Pole and returning to sailing – A Déli-sark elengedése és a vitorlázáshoz való visszatérés

I’ve completed my training courses, got everything I need, have 80% of the necessary equipment, successfully completed an expedition this time last year through the Northwest Passage, and yet it is with great sadness that I have to tell you, I’m still not heading for the South Pole this November. I’ve had to postpone my expedition indefinitely even though I’m ready to go. But why?

The feeling reminds me of the morning after breakup. When I wake up and open my eyes, I automatically reach for the laptop, thinking I need to reply to all these emails I’ve had come in from prospective sponsors. And then it hits me: no, I don’t, there’s no more expedition planning that’s necessary to do.

Have you ever had an email from Google saying you’ve used up all the 15 gig’s worth of free space that gmail provides every email address with? I didn’t even know such a limit existed. Don’t think of many big attachments. Just regular emails by the thousands. There’s probably not a single company left in Hungary who I haven’t contacted. A background team of about ten people would have made things easier, but it was just me.

One of the most interesting parts of this 4 year journey has been the change of being a very average internet user 5 years ago, to having to become  a content creator. All of sudden the number of likes, comments, shares, reaches and organic followers became hugely important. Not to me, but to companies. Companies who were constantly requesting communications and marketing strategies, co-operation proposals and million other things. I was writing these and sending them day in and day out. The result: many serious promises and a ton of offers for sponsorship products – mainly products that I wouldn’t have needed for my expedition.  For example, 50 bars of soap. “And in exchange for the soap, we’d like you to put our logo on your hat during the expedition.” Oh, I see…. So for the value of 50 bars of soap (EUR250) you’d like me to give you about EUR15000’s worth of advertisement. That’s fair. It’s a shame I can’t pay for my resupplies on the ice, or for my insurance with soap. It really is.

I’ve also had a lot of very serious offers come in from some very serious people working at very serious companies. But somehow these all fell through: “We’re very sorry but we’ve heard back from our legal department and they’ve said we’re only able to sponsor teams…. We can’t sponsor private individuals…. We can’t sponsor extreme sports, it’s against out policy…. Turns out we’re not allowed to advertise ourselves this specific way” and the list goes on. I have on the other hand been helped by some truly amazing people for which I will be forever grateful. They are: Csutka, Annamari, Levi, Dávid, Kristóf, Petra, Ági and the list is far from being full. And then there were also those who inadvertently held me back by offering to help but then for whatever reasons didn’t. Through all of this, I’ve gained enough insight into the corporate world to be able to say: Thank you but no thank you. I too, made many mistakes. It didn’t help that this was the first time I had ever tried fundraising. Nor that the amount I had to raise was substantial. I can however say, that I’ve had a huge number of really interesting conversations with some pretty high flying people about a variety of interesting topics. So many, in fact, that I could probably write a book, which I’d call: ‘The reason I’m not trying to raise sponsorship anymore’.

I am however, very happy and humbled by the vast amount of kids and teenagers I’ve given talks to and met through my RoadShow. It feels amazing to be reading their messages to this very day. Still, I’d find it very futile to stay in Hungary for many more years trying to raise the money. A year and a half ago I suspended my round the World sailing trip in order to be able to meet sponsors in person and start doing my training courses. But since Antarctica was just one of my many dreams, I feel I’ve given it all I could and more, but that I have to start focusing on my other plans. I still love living in Budapest and luckily this experience has not taken that away. I’ve refunded all refundable donations, and settled the bill with my existing sponsors. I have two more loans from friends left that I’ll be paying back from quite some time, which were needed for my Northwest Passage expedition. And of course, I do not regret all the time, effort and money that I personally have put into this project. I’ll be returning my beloved tyres to the yard after I give them one last drag this weekend, which was a large part of my physical training J And I’ll make the most of this summer, now that after 4 years, I find myself having very little to do.

Now all I have left to do is to accept that Hungary has chosen not to take this opportunity. But what makes this hard to do is that I set my entire blog and media profile up in a way that it was aimed at Hungarians. I felt that as a post communist country, Hungary could have really done with a bit of a boost: the first Hungarian ever to the South Pole, with little relevant past experience, but a lot of dedication and devotion. I already proved I could do it with my Northwest Passage expedition which had a budgeting that was a lot lower than that of an Antarctic expedition’s. I’ll just have to leave it at that and be happy with what I’ve done so far. There is however a little sting in the tail and that is: I would probably have already completed my Antarctic expedition had I tailored the entire thing for the UK.

I’ve learnt that the real key to success is knowing when to let go of something. It was only a hundred years ago that Sheckleton turned back from his life’s goal, the South Pole, being within arm’s reach. He had to turn his back on it in order to make it back to the boat with all his men alive. That to me is strength. Scott on the other hand, pushed just that little bit too far and allowed ego to get the better of him, and then died together with all his men before he could make it back to the boat. Luckily this isn’t what Antarctic expeditions are like any longer. Technology has enabled us to do expeditions today where the mortality rate as such is basically zero. And with that I will let go of my planned expedition and go back to sailing. I’ll sail to Antarctica – not to do an expedition, but just to be there and experience it all for myself. Trying to find sponsorship has left me a little exasperated and it’s no good pushing on with something you feel that way about. So the big lesson for me is to try hard, keep trying, but know when to change tack.

I don’t think I’ll continue to blog. Certainly not in the way I’ve been doing it so far. I plan to keep my YouTube channel running but the videos I upload will be quite different in style compared to the 100+ videos I have on my channel already. They’ll be mainly done to give me something to look back on, for my family and friends to be able to follow my journey, and of course, those blog followers who’d like to check up on me occasionally J I don’t think I’ll do social media anymore. It’s too much work and too big a trap for the likes of me J So thank you kind people for having followed my blog so far. A special thanks to those who have been active likers, commenters and sharers of my blogposts J I’m very sad that I couldn’t do what I set out to do, but what would have made me even sadder is to have a dream and not do anything to make it come true.

Take care and follow your dreams! xx


Minden tréningem megvan, a szükséges engedélyeket beszereztem, a felszerelésem 80%-a is megvan, az Északnyugati-átjáróban pedig tavaly már bizonyítottam, mégse vághatok neki idén a Déli-sarknak. Bizonytalan időre el kell halasztanom a rekordállító expedíciómat. De miért?

A szakításélményre emlékeztet leginkább ez a helyzet: reggel, amikor kinyitom a szemem, az elmúlt 4 év rutinja kerít hatalma alá és már ülnék a gép elé, hogy a mindenféle szponzori megkeresésekre válaszoljak. Majd rájövök, hogy ez mind már nincs, és sehová nem kell rohannom. Volt már nektek olyan, hogy betelt a gmail fiókotok és extra tárhelyet kellett vennetek? 15 gigabájtnyi levelezést emésztett fel a szponzorkeresésem. És itt ne gondoljatok sok nagy csatolmányra. Ez csak simán nagyon-nagyon sok levél. Lassan azt érzem, hogy nem maradt cég Magyarországon, akit ne kerestem volna már fel. Jól jött volna persze egy tíz fős háttércsapat, aki az ilyesmiben segít, de nem volt.

A legérdekesebb talán az az élmény volt, hogy az öt évvel ezelőtti önmagamhoz képest, aki egy mezei internet felhasználó voltam, kontentgyártóvá kellett válnom. Hirtelen fontossá vált a lájkok, a kommentek és megosztások száma, az elérésem, az organikus követők és még sorolhatnám. Fontos, hiszen ez cégeknek fontos – miközben engem azelőtt az ilyesmi hidegen hagyott. A leendő szponzorok pedig busásan kérték tőlem a kommunikációs és marketingstratégiákat, az együttműködési tervezeteket stb. Ezeket éjt nap alá téve írtam és küldtem. Az eredménye: szponzori ígéretekkel és fölösleges termékajánlatokkal (pl. szappan) Dunát tudnék rekeszteni. Mit kezdjek az Antarktiszon 50db szappannal? Ja, hogy cserébe tegyem ki a logójukat a sapkámra? Értem…. Tehát egy kb. 50-100000 forintos terméktámogatásért cserébe – amire ugyebár nincs is szükségem – kérnének több millió forint értékű reklámot. Aha. Kár, hogy szappannal nem tudom kifizetni a készletutánpótlásaimat vagy a biztosításomat. Tényleg.

Volt ugyanakkor rengeteg nagyon komoly és nagy cégtől nagyon komoly és nagy ajánlatom is. Aztán mindegyikkel lett valami zökkenő: „Bocsi, de utána nézett a jogászunk és mi csak csapatsportokat támogathatunk…. Mi természetes személyeket nem szponzorálhatunk…. Extrém sportot sajnos nem lehet…. Nekünk tiltja a szabályzatunk, hogy ilyen formában reklámozhassunk” és még sorolhatnám. Rengeteg embertől kaptam viszont segítséget, amiknek elmondhatatlanul hálás vagyok. Ezek: Csutka, Annamari, Levi, Dávid, Kristóf, Petra, Ági és még sokan mások. És ott volt a másik jelenség, ami szintén hátráltatott: amikor segítő szándékkal kerestek meg emberek, de ez mindvégig csupán szándék maradt. Eképpen volt módom belekóstolni a multik világába is. Azt hiszem erre mondják, hogy Thank you, but no thank you. Természetesen én is elkövettem rengeteg hibát. Nem könnyítette a helyzetemet, hogy ilyen terű tapasztalatom nem volt, és, hogy ilyen sok pénzt kellett volna elsőre összeszednem. Így történt az, hogy annyi tanulságos beszélgetésben és vicces szituációban vehettem részt nagy fejesekkel, tapasztalt és érdekes emberekkel, hogy könyvet tudnék belőle írni. Már címet is adtam ennek a képzeletbeli könyvnek: ’Miért nem keresek többé szponzorációt’.

Annak nagyon örülök, hogy rengeteg gyereknek és tinédzsernek tarthattam előadást, és így sokakat inspirálhattam. Jó érzés a mai napig is az üzeneteiket olvasni. Azt viszont megint csak fölöslegesnek érezném, ha itthon maradnék még éveken át a szponzorkeresés reményében (erre tudok sok élő példát). A vitorlázást és a Föld körüli utamat csupán szüneteltettem, hogy hazajöjjek a szponzorációt személyesen intézni. És mivel az Antarktisz egy álmom csak a sok közül, ezért úgy érzem, hogy tiszta a lelkiismeretem, megtettem érte, amit tehettem, sőt, de most a többire is koncentrálnom kell. Budapestet továbbra is imádom és nagyon fog hiányozni. Szerencsére nem kedvtelenített el vagy nyomta rá a bélyegét az expedíció szervezése az itthonnal kapcsolatos érzéseimre. Akiknek visszajárt a támogatási pénz, azoknak már vissza is fizettem azt. Még két baráti kölcsönt fizetek vissza apránként, ami az Északnyugati-átjáróhoz kellett. A saját ebbe fektetett pénzemet, időmet  és energiámat természetesen nem sajnálom J Az edzéshez használt és oly sokat húzigált gumikerekeimet visszaviszem a telepre. Na jó, egy búcsúkört valószínűleg még csinálok a hétvégén J Illetve a nyaramat, most, hogy nem húz le a sok munka, megpróbálom minél jobban kiélvezni J

Most pedig az maradt nekem, hogy elfogadjam: Magyarország nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel. Talán, ami nehezíti ennek az elfogadását az az, hogy már a hajóstoppolást és a blog majd vlog írást is Magyarországra szabtam. Úgy éreztem, hogy itt nagyobb szükség van egy ilyen sikertörténetre, sporteredményre, teljesítményre. Hogy egy fiatal nő számottevő sarkvidéki tapasztalat nélkül tud lenni az első magyar, aki egy ilyen expedíciót megcsinál. Az Északnyugati-átjáró expedíció teljesítésével ezt bebizonyítottam, de mivel annak a költségvetése relatív olcsó volt az antarktiszihoz képest, ezért ’pénz beszél kutya ugat’ alapon be kell érnem azzal, amit már megcsináltam. Ha azonban már a legelejétől Angliára szabtam volna a blogomat és a média profilomat, akkor azt tartom valószínűnek, hogy már tavaly megcsináltam volna az antarktiszi expedíciót. Na, ez a szívszorító számomra.

Nekem az igazi győzelmet az jelenti, ha az ember ráérez mikor kell valamit elengedni. Gyerekkori hősöm Shackleton, 100 éve csupán néhány mérföldre volt már a Déli-sarktól csapatával, amikor belátta, hogy ha megnyomja a tempót és elmegy a sarkpontig, akkor nem ér vissza a partra élve. Megfordult élete álmától karnyújtásnyira és minden egyes emberével visszajutott élve a partra. Scott csapata ezzel szemben megnyomta a tempót, elérte a sarkpontot, majd a visszaúton mind egy szálig meg is haltak. Természetesen ma már nem így néz ki egy antarktiszi expedíció. Komoly háttérszervezet biztosítja a sikert és a felkészültséget, és haláleset már ilyen formában nincs is. Így hát elengedem ezt a projektet és visszatérek a vitorlázáshoz. Mivel világ életemben le akartam jutni az Antarktiszra, ezért ezt most más formában kell megtennem. Mégpedig levitorlázom oda. Az itthoni szponzorkeresést már csak savanyú szájízzel tudnám folytatni. Úgy pedig nem célszerű. Így hát a tanulság nekem az, hogy, ha valami nem megy, módszert kell változtatni.

Mivel elég nagyot csalódtam a blogolásban, nem döntöttem még el, hogy folytatom-e, de valószínűbb, hogy nem. Illetve annyi biztos, hogy ilyen formában nem. Valószínűleg már csak a YouTube csatornámon fogok videókat feltölteni, ezeket pedig egészen más stílusban fogom készíteni, mint az eddigi circa 150 videómat. Lényegében csak azért készítem majd őket, hogy a család, barátok és blogkövetők, ha szeretnének, tudjanak majd követni. A közösségi médiát pedig azt hiszem jegelni fogom. Azt köszönöm nektek, hogy eddig szemmel tartották az utamat. A lájkolóknak, megosztóknek, kommentelőknek pláne köszönöm az aktív résztvételt J Igazán nagyon sajnálom, hogy nem sikerült ezt a tervet megvalósítani, de mélyen magamba nézve nem bánom, hogy megpróbáltam, mert azt sajnálnám a legjobban, ha lett volna egy álmom és meg se próbáltam volna azt valóra váltani.