Escaping a piracy attack – Kalóztámadás megúszása

So I joined Spellbound. I’ve never sailed a catamaran before and within 10 minutes of getting onboard, Jim put me in charge of setting the sails – which I did. Nancy and Jim, a lovely American couple own the boat and are very happy (so far haha) to have me onboard. They were seeking crew because the passages between the ABC islands (Aruba, Bonaire, Curacao), Jamaica, the Caymans and Belize are all long, multiple day legs. Our deal is that they will leave the boat docked in Belize and fly straight back to America. I will stay onboard for an extra month while trying to find my next boat. As Belize wasn’t on my travel itinerary and isn’t really enroute to Panama, Nancy and Jim offered to pay for an airfare for me to fly wherever I could get a ride to Panama from, at the end of the month. I would ideally like to spend some time with the boat and the people I will be crossing the pond with, and don’t just want to join them in Panama. A Pacific crossing is quite an undertaking and I would like to make the right decision and find the right boat for me. The passage from Grenada to Bonaire was pleasant despite all of us being a little edgy about a possible pirate attack. It is advised that boats do not go straight from Grenada to the ABC islands, and head north to leave plenty of distance off the coast of Venezuela. There is too much unrest in Venezuela at the moment and attacks of boats are frequent. So we did all we could: we turned off our AIS (an instrument telling other boats (and the internet) where we are), the radar, the navigation lights, and sailed completely under cover. Which meant that watches had to be taken seriously. We also let out two very long ropes from behind us (tied onto the boat) so any approaching vessel would have it caught around their propeller which would buy us time to prepare for defence. During one of Jim’s watches both our depth sounders told us for a perdiod of 4 minutes that there was something about 25 feet under the boat. Given, that it lasted 4 minutes, it can’t have been rubbish, so we concluded it must have been a whale or a submarine. Two Venezuelan vessels came very close to us, but gave us no grief, so that was a relief. We caught a huge number of fish. On the first day, Nancy logged the time of each catch and there was a whole afternoon where we landed a fish every 35 minutes. We only ended up keeping the big ones, which were all mahi mahis. We ate them raw for lunch and grilled them on the BBQ for supper. As for sailing a catamaran, there goes a saying: once you sail a cat you’ll never want to sail anything else. This does not go for me. They are fast, no doubt, but the two hulls and the bridge being pounded on by the waves just makes it feel like it is being raped by the sea – kind of like sailing the wind against the sea. Whereas on a monohull, yes you heel over, and if you haven’t stowed away carefully then things will fly around inside, but it just feels to me, like a more graceful dance with the wind and the waves, not against them – more harmony, less aggression. To demonstrate this I took a video of the bridge as we sailed, listen out for the noise, it’s like a thunderstorm and an earthquake happening at the same time. Anyway, we are now in Bonaire and I will let you know how I like it when I’ve found out more about it.

Megérkeztünk Bonairre biztonságban. Tíz percre rá, hogy átcuccoltam már megkért Jim, az új kapitányom, hogy állítsam be én a vitorlákat. Ez szerencsére sikerült is egészen könnyen, bár még szokom az amerikai kifejezéseket a hajós dolgokra. Amerikában például sheet az a vitorla, míg angolul az egyik kötél neve – de értjük már egymást lassacskán. Nancy és Jim, egy középkorú újdonsült amerikai pár a hajó tulajdonosai. Én egy párnak mindig nagyon örülök, főleg, ha friss párról van szó, mert el vannak egymással, nem vitatkoznak és jó a hangulat a hajón (vagy legalábbis nem tőlem várják a jó hangulatot). Az út 3 napos volt és négy órás őrségben váltottuk egymást. Erősen ellenjavallott Grenadából egyenesen az ABC-szigetekre (Aruba, Bonaire, Curacao: mind holland) vitorlázni, mert túl közel van Venezuela partjaihoz és sok a kalóztámadás. Ezért hát egy nagy északi kerülővel jöttünk három napig folyamatosan. Azért, hogy minél láthatatlanabbak legyünk, kikapcsoltunk minden olyan műszert, ami jelzi a közelben lévő hajóknak a pozíciónkat. Éjjel még navigációs lámpát se kapcsoltunk föl. (Nem az origonak írok, úgyhogy nem kell a föl helyett felt írnom.) A hajó hátuljáról pedig vonszoltunk két nagyon hosszú kötelet, hogy ha meg is közelítene bennünket egy hajó, a propellerjébe akadjon a kötél és nyerjünk valamennyi időt a fölkészülésre. A többi infó nem publikus, sejthetitek, hogy miért. A lényeg, hogy aki éppen végezte a négy órás őrségét az ezerrel figyelt és pásztázta a szemével a horizontot. Volt Jim őrsége alatt egy olyan 4 perces időintervallum (….) amikor mindkét mélységmérőnk egyszercsak 5000 méter helyett 12 métert mutatott. Arra jutottunk, hogy ez nem lehetett szemét, mivel 4 percig folyamatosan alattunk volt, így vagy egy bálna lehetett, vagy egy tengeralattjáró. Ezen kívül megközelített bennünket két venezuelai hajó is, de szerencsére nem akartak tőlünk semmit. Az amerikai zászlót természetesen az út erejéig levettük – nem túl népszerű ebben a térségben. Nancynek és Jimnek amúgy azért kell matróz, mert az összes vitorlás út hosszú lesz (ABC-szigetek és Jamaika között, Jamaika és a Kajmán-szigetek között, illetve Belizeig) és jól jön nekik az extra őrség. Mivel az ő végállomásuk Belize lesz és ők haza is repülnek onnan, ahogy megérkezünk, így abban maradtunk, hogy én egy extra hónapig a hajón maradok és keresem a következő hajómat. Ha viszont nem találok semmit, akkor vesznek nekem egy repülőjegyet oda, ahova kérem, vagyis ahonnan találok hajót. Nem tudom, hogy Belizeből milyen a hajóforgalom Panamáig, és a tervezett útvonalamról kívül is esik, így hát elfogadtam az ajánlatukat. A Grenadáról ide vezető úton rengeteg halat fogtunk. Ők esküdnek rá, hogy én hoztam nekik a pecaszerencsét, mert eddig nem fogtak semmit, én pedig örülök, hogy örülnek. Az első nap délutánján Nancy szerint 35 percenként fogtunk halat. Végül csak a nagy mahi mahikat tartottuk meg. A kisebbeket visszadobáltuk a vízbe. Így hát ebédre rendszerint nyers halat ettünk, vacsorára pedig a hajó hátuljára fölszerelt grillen meg is sütöttük az aznapi kapást. Elég hangulatos cucc. Spellbound az első katamarán, amin életemben vitorláztam, úgyhogy még szokom. Azt mondják, ha az ember egyszer áttér katamaránokra, sose akar majd máson vitorlázni. Hát én szerintem ez alól kivétel leszek. Gyorsnak, gyors, semmi kétség, viszont mivel két hajóteste van és egy azokat összekötő híd, ezért olyan az egész út, mintha mennydörgés lenne és földrengés egyszerre. Nagyon hangos, nincs meg az a csönd érzet, ami egy egytestű hajón megvan. Olyan érzés, mintha a tenger megerőszakolná a hajót, vagy mi erőszakolnánk meg őt, miközben a szél röpít. Az egytestűeken ezzel szemben olyan érzés a vitorlázás, mint egy gyönyörű balett, hullámmal és széllel összhangban, agresszivitás nélkül. De azért jó ez a hajó – még mosógép (és szárító!) is van rajta. Úgyhogy egy darabig nem kell húgyban mosnom a ruháimat. No meg a vízkészítő.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s