An exciting update – Egy izgalmas beszámoló /VCT/

This is going to be a very quick update. So in the Tobago Cays, I ended up swimming with sharks. Apparently, not the biting kind…. It was interesting to experience the hierarchy in the sea as I became a part of it. Small fish didn’t seem afraid at all, bigger ones were weary of me, so I seemed to be the chief predator around. Until the sharks turned up, when I immediately turned into a number two and became very weary of all the Jaws’. I know what Lars would say but I still felt like I was in danger. I concluded that I was a townie but also that a shark is a fish, not some mythological cruel killing machine. It behaved much the same to any other fish, which I must admit surprised me. Then I made a miserable attempt at spending a night alone on one of the uninhabited islands of the Tobago Cays. This didn’t turn out quite as romantic as I had hoped. I asked Les to drop me off at one of the islands an hour or so before it got dark, so I could find a pleasant place to spend the night. As I started walking, it began to rain. Now around here there is a very dangerous tree called the Manchineel tree. If you stand underneath it when it rains it will be like acid dripping onto your skin. They used it to torture people in the past by tying them up to its trunk. On all the islands I have been on so far these trees are marked with paint on their trunks. Therefore I never cared to try and remember what the tree looked like – just thought I’d rely on the paint. On this uninhabited island though I wasn’t sure if they’d be painted, so to be on the safe side, I stood well away from any of the trees to wait for the rain to end. This means I got absolutely drenched. It was an interesting experience though to not have shelter or a cave I could wait in. Once the tropical rainstorm was over and I dared go back under the trees to find a nice spot on the island, I realised I wouldn’t find one. So I called Les on my walkie talkie (not South African chicken heads and feet) and asked him to pick me up and drop me off on another island. Poor Les came in the dinghy and drove me across. Here I knew I would find a nice spot, as I had been on the island before (to see the turtles hatch). Just as it got dark, I got to a nice beach, white sand, no one else around. It was very pleasant. I tied my flags onto a palm tree to get the uninhabited island mood going. I had a bottle of rum with me, and diet coke. I also brought music, and my eBook. I planned to finish Lord of the Rings – a book I started over 10 years ago but have had to keep putting it to one side to read other more urgent things. As I lay there in the sand and enjoyed good music (not reggae), rum and a good book, I got totally drawn into my eBook. An hour or so into this activity, I got interrupted. Suddenly from the corner of my eye and only about 1 foot from my face (!) I saw something that looked like a huge rat. I jumped up and scared it away (OK, that sounds really brave, I actually jumped up out of fear, but that scared it away anyway….). I went online (yes, on an uninhabited island) and realised it was an opossum. I decided I wouldn’t be able to comfortably stay the night with these rat things around. As I’m fast asleep one might just have a nibble at me out of curiosity. So I called Les again….. he laughed and came to pick me up. I consider this a miserable attempt, but an attempt all the same. I had no tent so I wouldn’t have been able to fall asleep peacefully and I think it would have ruined my whole experience. The following day I returned to the island and finished my book. Rambling on….. Les and I did plenty of fishing and caught a huge wahoo and a tuna on this trip. One night we anchored in a place called Anse la Roche which is a bay in the middle of nowhere with no one living there. That night it was only us, there were no other boats. We had just learned that a few boats not far away had been night boarded and attacked and robbed (one woman “mortally beaten”). Les had had a few drinks with supper, I didn’t. Just as we were about to retire a local little boat arrived with quite a few people on it. I suddenly felt very unsafe. They were walking along the coastline in the pitch dark with torches. It was all very strange and we went to bed with our doors locked. We were far away from help and were utterly at the mercy of anyone and anything. Just to get the anchor up takes 10 minutes. By the time we feel we’re under threat it would be all too late. No police, no coast guards, no CCTV, no other people around. Luckily nothing happened. We think they may have gone smuggling something. Piracy is quite bad south of where we are. Many boats get attacked and boarded along the coast of Venezuela and Columbia (the latter having been relatively safe up to now). Boats are very vulnerable to attacks. Anyway, I’ll ramble on with no real logic to the structure of this blog entry. I am in a rush (I’ll tell you why in a minute) and want to tell you as much as I can. I went to a lionfish jewellery making workshop in Carriacou which was interesting. Lionfish here are an invasive species and need culling. Their fins can be made into lovely jewellery, which I learned how to do. Les and I made some amazing chocolate mousse from this Grenadan chocolate you can buy here. It’s 100% cocoa content and very rich and melts beautifully. I dropped my phone in the sea but I still hope I can revive it (not yours Torak, that’s safe). There was a 2 day period during which Les and I caught 34 lobsters! Oh and going back to Anse la Roche, the day after that curious incident at night (not with the dog), I went for a short hike in the nearby hills. I didn’t take the dinghy, but hung the GoPro around my neck, put my rubber shoes on and swam to the beach, then hiked. It was a very free feeling to not carry a backpack or have hiking clothes on, and then just swim home again. I donated what was left of Poor Johnny to some Grenadian children’s charity. It broke my heart, but I hope they can make use of him – if not him, the paddle they definitely will be able to use. Les uses liquid ammonia to wash his clothes and I gave it a shot too. I know it sounds like washing your clothes in pee, but it actually works really well and you use a lot less water doing it, which is important on a boat without a water maker. I watched the blood moon from another uninhabited island called Saline island, where I got bitten to death by mosquitoes sleeping in the cockpit under the stars and moon, but it was worth it. Still scratching like mad. My favourite rock club in Budapest has closed, so I had a local beer on board on their closing night to commemorate. Les and I are now back in Grenada. I have already found a boat out. I will be joining them tomorrow. It will be my first catamaran ever. It’s a very nice boat with a nice couple onboard. I will sail with them to Bonaire, Aruba, Jamaica, the Cayman islands and then to Belize. They will leave their boat there and fly home to America. I will stay onboard until I find my next boat to Panama. It is recommended to leave a 100+ nautical mile distance from the coastline of Venezuela and Columbia as there have been many piracy incidents lately. We will turn off all lights at night and be on the lookout during the day. Fingers crossed. It’s a 3 day leg. I look forward to this trip a lot, although disembarking Golightly will be sad as hell. I had so much fun on this boat. Anyway, this is what hitchhiking is like. So as of tomorrow I will be onboard Spellbound, a 44 foot Voyage catamaran. Oh, and My Dying Bride’s new album is out. Ttfn.

Gyorsan írok és bizton tele less helyesírási hibákkal. Főleg, ha nem bírom visszafogni magam az irodalmárkodástól. Az elmúlt két hét igen eseménydús volt. Kezdem ott, hogy cápákkal úsztam a Tobago Caysben. Sose gondoltam volna, hogy fogok – legalábbis nem szánt szándékkal. Azzal nyugtatott Les, hogy nem harapós típusok. Mondanom sem kell, hogy ettől nem lettem jobban. Érdekes volt viszont azt megtapasztalni, ahogy részeseivé váltunk a víz alatti állatvilágnak. A cápák megjelenéséig mi voltunk a hierarchia csúcsán. A nagyobb halak tartottak tőlünk, a kisebb halak csak a nagyobbaktól tartottak. Aztán, amikor megjelentek a cápák, már kisebb lett a szám. Egyből a második lépcsőfokra kényszerültünk. Alapvetésnek fog tűnni, bár nekem mégsem volt az, de a cápa egy hal és ugyan úgy viselkedik, mint a többi hal. Nem egy gyilkoló gép és nem Jawsnak hívják. Igen, ezen én is meglepődtem. Aztán Majdnem sikerült egy lakatlan szigeten töltenem egy éjszakát a Karib-tengeren, de mégse. Mondtam Lesnek, hogy szeretnék egy éjszakát az egyik Tobago caysi szigeten egymagam eltölteni egy üveg rum és jó zene társaságában. És a jó zene alatt nem reggaet értek. Így történt hát, hogy Les a kis csónakunkkal kivitt az egyik sziget partjára, majd visszament a hajóra. Ekkor volt egy órám sötétedés előtt, hogy találjak magamnak egy megfelelő helyet az éjszakára. Körbejártam a partvonalat, de nem találtam jó helyet, ahol kényelmesen lehettem volna. Sőt, a sziget keleti oldalán le is szakadt az ég egy keletről fújó széllel párosítva, tehát telibe kaptam. Barlang nem volt sehol, más menedéket pedig nem mertem keresni. Van ugyanis ezen a térségen egy fa, ami életveszélyes. A neve manchineel-fa. A világ egyik legmérgezőbb fája. Eső esetén tilos alatta állni, mert ahol a fáról lefolyó esővíz a bőrünket éri, ott hólyagos duzzanatok lesznek, mintha savval lenne az ember leöntve. Régen kínzóeszközként használták a fát a helyi indiánok és embereket kötöztek a törzséhez. Errefelé ezek a fák meg vannak jelölve. Általában piros festékkel van bekenve a törzsük szemmagasságban. Itt viszont – lévén, hogy lakatlan terület – nem tudtam, hogy be lesznek-e festve a fák. Felismerni pedig magamtól nem ismerem fel (ez ellen azóta tettem). Így történt hát, hogy esernyő és barlang hiányában, álltam, mint egy hülyegyerek a trópusi esőben, míg bőrig nem áztam. Nem mertem ugyanis a fedetlen partról elmenni, mert minden irányba csak fás részek lettek voltak. Amikor az eső elállt, felhívtam Lest a rádión és megkértem, hogy vigyen el a szembe szigetre. Arra gondoltam, hogy ott több szép partszakasz van, könnyebben találok éjszakára egy kellemes helyet. Át is vitt szegény Les. Ekkor már szürkület volt. Ez történetesen az a sziget, amelyiken a teknősök születését láttam néhány nappal korábban. Les ajánlkozott, hogy visszavigyen a hajóra, de gondoltam magamban, hogy egy kis eső nem a világ, ezen a másik szigeten pedig könnyű szerrel találok szép helyet az éjszakára, mert valamivel nagyobb sziget. Így hát Les másodszorra is visszament a hajóra aznap este. Addig kóvályogtam, míg nem találtam egy gyönyörű fehér homokos partszakaszt. Ki is kötöttem a két zászlómat egy pálmafára, hogy a lakatlan sziget átmeneti elfoglalásának a hangulatát megteremtsem magamnak. Letelepedtem a homokra, a zenét elindítottam, a rumot kólával egy pohárba töltöttem és fejlámpánál el is kezdtem a már tíz évvel ezelőtt elkezdett és rengetegszer félbeszakított Gyűrűk Urát befejezni. 97%-on álltam a könyvolvasóm szerint és szerettem volna egy lakatlan szigeten befejezni, stílusosan, mint ahogy az Atlanti óceáni átvitorlázásom alatt is olvastam ugyan ezt a könyvet. Ahogy így feküdtem a homokban, milliónyi csillag ragyogott le rám az égből, tudtam, hogy cápák úszkálnak körülöttem a vízben, teknősök ezrei születnek a kis sziget egyéb partszakaszain, és, hogy rajtam kívül nincs ember a szigeten. Ez egy nagyon szabad és felhőtlen érzés volt. A természettel egynek éreztem magam. Mind addig, amíg félbe nem lett szakítva az idilli kép. Ahogy olvastam a könyvolvasómat és a fejlámpám fényét leszámítva minden fekete volt, egyszer csak a szemem sarkárból és az arcomtól alig tíz centiméterrel megláttam egy óriási patkánynak kinéző lényt. Azonnal felugrottam és elijesztettem, majd rájöttem, hogy ez egy oposszum volt (jó, oké, inkább ijedtemben ugrottam föl, de elsomfordált, az a lényeg). El is kezdtem a telefonomon az oposszumoknak utánanézni: viselkedés, veszettség, emberre jelentett veszély stb. Terveztem ugyanis még az este folyamán aludni. Úgy viszont képtelen lettem volna elaludni, hogy tudom, ezek a patkányfélék zaj nélkül odajöhetnek hozzám, úgy, hogy fel sem ébredek a zajra és kíváncsiságból akár meg is kóstolhatnak. Hát ilyen városi gyerek vagyok én, sajnos. Olvastam a fogaik élességéről, az álkapcsaik erejéről, a szájuk habzásáról, az éjszakai vadászatukról, és ez éppen elég is volt ahhoz, hogy szegény Lest harmadszorra is ugrasszam. Összepakoltam a holmimat és magam előtt megszégyenülve el is indultam a sziget másik felére, ahol Les várt, megadva magam néhány kis rágcsálónak. Ha lett volna nálam sátor, akkor természetesen maradtam volna, vagy, ha ébren tudtam volna maradni egész éjjel. Így viszont a kabinomban a párnám kellemes társaságában töltöttem az egészen másképpen tervezett lakatlan szigeti éjszakámat. Azért néhány órára sikerült, még ha egész éjszakára nem is. Másnap visszamentem és még fényes nappal befejeztem a könyvet. Aztán történt, hogy Leszel átmentünk Anse la Roche-ra, ami egy kicsi öböl. Senki nem él a partján, teljesen lakatlan, de Carriacou szigetén van és nem messze Uniontól, ahol mostanában sok hajóst ért támadás. Mi voltunk az egyetlen hajó az öbölben. Este miután Les már nem egy pohárral megivott (én nem ittam) nyugovóra tértünk volna éppen, amikor megláttunk egy kis hajót felénk közeledni. Helyiek voltak rajta. Nem tudtuk, hogy mit akarnak, de végül elmentek mellettünk és a partra kihúzták a csónakjukat, majd fejlámpával a sziklákon végig botorkáltak, amíg el nem tűntek. Én bevallom nőiesen, hogy féltem. Én voltam az egyetlen ember, aki tehetett volna bármit, mivel józan voltam. Ha megtámadtak volna, nincs a közelben másik hajó, a parton ember, rendőrség, parti őrség, utca kamera, semmi. Épp előző éjjel vertek halálra egy nőt a hajóján Unionban. Igen, van ennek a Karib-tengernek árnyoldala is. Mindegy, szerencsére nem történt semmi és eltűntek. Szerintünk csempészek voltak. Másnap viszont pozitív élmény volt elmenni túrázni. Nem vittem magammal a kiscsónakot a partra. Helyette a nyakamba kötöttem a GoPromat, fölvettem a gumicipőmet és kiúsztam fürdőruhában. Pár óra kirándulás után pedig visszaúsztam a hajóra. Se túrazsák, se túracipő, se semmi. Jó cucc. Mesélek tovább mindenféle logikai felépítés nélkül, nézzétek el légyszi, nagyon sietek, mindjárt mondom miért. Leszel fogtunk ezen az úton egy óriási wahoot és egy tonhalat. Egy tűzhal vörksopra viszont elmentem Carriacouban. A tűzhal káros hal itt és ritkítani próbálják őket a tengerbiológusok, így lett meghirdetve ez az ékszerkészítő műhely. Érdekes volt megtanulni a csínját-bínját. Képeket föltettem. Leszel iszonyatosan finom csokoládé habot készítettünk, amit itt könnyű, mert nagyon jó és gazdag íze van a grenadai kakaónak/kakóbabnak. Beleejtettem a Nokiámat a tengerbe sajnos. Ez az első dolog, amit beleejtettem (egy bugyimat leszámítva az Atlanti átszelésen). Remélem ki fog száradni és használható lesz (a telefon, nem a bugyi). Volt egy két napos időszak, ami alatt 34 homárt fogtunk Leszel. Ez is jó cucc. Johnnyt oda adományoztam gyerekeknek Grenadában egy jótékonysági felhívásnak eleget téve. A szívem majd megszakadt, de remélem tudják használni – ha más nem legalább az evezője jó. Les a szennyes ruháját ammóniában mossa. Tudom egy kicsit úgy hangzik, mintha az ember a saját pisijében mosná a ruháit. Kipróbáltam és azt kell mondanom, hogy nagyon jól működik. Nem lesz utána ammónia szagú a ruha és jóval kevesebb vizet igényel, mint a mosóporos habos ruhamosás – ez pedig fontos szempont nagyon egy hajón. Bezár a Rocktogon. Jobban mondva elköltözött. Ettől eléggé szomorú lettem, úgyhogy a záróbuli alkalmával megkértem fészbukon a lemezlovast, hogy játssza le nekem a szokásos Sepulturámat, és megittam a hajón egy helyi sört. Így búcsúztattam a Rocktogont. A vérholdat pedig egy másik lakatlan szigetről néztem a minap. Az alkalom végett a fedélzeten aludtam, hogy a szemem előtt zajló folyamatot a legkényelmesebb pozícióból nézhessem. Ez így is lett volna, ha reggelre nem lettem volna szana-szét csipkedve szúnyogok által, de hát ez van. Úgyhogy vakaródzom, mint egy őrült. Tegnap előtt értünk vissza Leszel Grenadára és máris találtam magamnak egy következő hajót. Holnap cuccolok át és már azonnal indulunk is. Az irány: Bonaire, Aruba, Jamaika, Kajmán-szigetek, Belize. Eléggé várom már. Belizeben pedig majd keresek egy délre tartó hajót Panamára. Az út holnap kezdődő részén nagyon óvatosan és suttyomban fogunk vitorlázni, mert ajánlott egy jó 100 tengeri mérföldet hagyni a venezuelai és kolumbiai partoktól. Rengeteg arrafelé a kalóztámadás – gyakran gyilkossággal végződik. Éjszaka kivilágítatlanul megyünk és nappal sasolunk, ahogy csak tudunk. 3 nap lesz az út kikötés nélkül. Ez lesz az eddigi utam legveszélyesebb szakasza. A hajó amúgy egy 14 méteres katamarán, és egy amerikai középkorú pár lakja. Rendesnek tűnnek. Remélem a legjobbakat. Katamaránon még sose vitorláztam, a kabinom viszont óriási lesz és van rajta mosógép, úgyhogy egy darabig mellőzhetem az ammóniát. Lest és a Golightlyt viszont sajnálni fogom otthagyni, mert nagyon jól éreztem magam ezen a hajón, de hát ilyen dolog a hajóstopp. Ja, és a My Dying Bridenak megjelent az új albuma. Csak mondom.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s